Egyre kevésbé érdekel, hogy egyre kevésbé érlek el De a mai estén súlya van a szélnek hangja a fénynek, éle a sötétnek Mi felém növekszik és nyeli el a teremet a lassan korhadó révület A betonba zárt szikár paraszt erő, magamba rejtett önkívület Ahol a nyomorúságot bassza a szegénység, az idő homokja rég megrekedt Az utolsó józan gondolat rólad, mint a salétromos vakolat lepereg A lelkedet adtam az Ördögnek és ínadba szállt a bátorságom Eszem tokjának gondját viseld, ha elveszed újra a méltóságom Húsomba vág a magány és egyre mélyebbre süllyedek Az izolációs katakomba álmaim szilánkjain lépkedek Hiába csaltam a lelked dalra, a szelídítésnek túl nagy az ára Testem a teknő, csontom az árboc, húzd fel a bőröm a vitorládra Tépje a ladikot a facsaró erő ez a mindent rengető förgeteg Roskad a padló, recseg a hajótat, a szélboszorkány felnevet Metszett Torkom gégerecsegését kérges bőröm zajfala nyeli el Hiába nézi a szívem az arcod, az arcod a szívem nem ismeri fel Tágra zárt szemek tágra zárt torok, Így ítéltek végül életre Terméketlen prokasztinátorok, lángnyelvek közt széltengerben Írjuk a holnap margóira Ez a legbetegebb fantazmagória