Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
Még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(Igy nem szökik rá hirtelen az éj)
S mig kis szive nagyon szorongva dobban,
Tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
A mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
Igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
Mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
S együtt vagyunk veled mindannyian,
Kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
Az igazat mondd, ne csak a valódit,
A fényt, amelytől világlik agyunk,
Hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
Hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
Mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
Emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
S az emberségen, mint rajta a rák,
Nem egy szörny-állam iszonyata rág
S mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
Honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
Fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
Meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
De mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- S mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
Néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
Fehérek közt egy európait.