Nincs már semmi ami ide kötne...
Nincs már semmi ami ide kötne...
Lelépek örökre...
A kopott fotókról a múltunk visszainteget
Mert eveztünk, de elvesztünk és megmaradtunk pixelek
A vonat indul, kérdés, a peronon ki marad
Szemedben esőerdő, a szemebe' sivatag
A város kirakat, a bábuk néznek, belül semmi sincs
A világ tükörben pózol és velünk szelfizik
Megfakult képeken élek én, a keret a börtön
Az elmúlt szerelem fekete levele, szemete hever a földön
Nem az vagyok kit akarsz és nem az aki kér
Csak a sötét árnyék vagyok, aki hazakísér
Csak a hajnali szél ami egy szennylapba belekap
Viszi a hírt, hogy csak sírsz hogyha vele vagy
A bal láb még a porba és a jobb már lép a hóba
Az évek össze folytak és ha kérdezed, hogy hol van
Minden tettben benne minden elfelejtett szóban
Nézd múltunkat, hogy összetépve úszik el tóban...
Nincs már semmi ami ide kötne
Lassan úgy érzem elveszek a ködbe
Nincs már semmi ami ide kötne
Lelépek örökre, örökre...
Elkapnám a vállad... Kiáltok utánad
De néma bánat betapasztja számat
Szemebe vaku villan - egy pillanat szétég
Egy emlék elillan - megfakul egy fénykép
És ordítanék, de minek? Te úgyse hallasz...
Egy kötélbe kapaszkodok, amit Te tartasz
Mint egy fekete rózsát, amit a tél betemet
Tudom azt, hogy elfeled a világ, ha elengeded
Mondják az út a fontos és téved ki azt hiszi a cél
De cél nélkül nincsen út, az embert viszi a szél
Mint a füstöt - csak fújom és belepi a köd
Ahogy a múltam eltűnik, már semmi sem ide köt
Mint egy vagon, minden állomáson átrobogunk
És mikor késő, észrevesszük, hogy távolodunk
A szívem konok és csak visz amíg dobog
Talpam alatt a múlt, mint halott falevél ropog...
Mint egy megfakult fénykép a polcon
Elfeledve heverek rég...
Azt kérdezem magamtól folyton
Hogy miért téptek szét