Mint nagy kalap borult reám a kék ég
És hű barátom egy akadt: a köd
Rakott tálak között kivert az éhség
S halálra fáztam rőt kályhák előtt
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
S szájam széléig áradt már a sár
Utam mellett a rózsák elpusztultak
S leheletemtől megfakult a nyár
Csodálom szinte már a napvilágot
Hogy néha még rongyos vállamra süt
Én, ki megjártam mind a hat világot
Megáldva és leköpve mindenütt
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel
Ruhám csupán egy fügefalevél
Mi sem tisztább számomra, mint az éjjel
Mi sem sötétebb nékem, mint a dél
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam
Ahogy a temetőkben nevetek
Enyém csak az, amit a sárba dobtam
S mindent megöltem, amit szeretek
Fehér derével lángveres hajamra
S halántékomra már az ősz feküdt
És így megyek, fütyülve egymagamban
Megáldva és leköpve mindenütt
A győztes ég fektette rám a sátrát
A harmattól kék lett a homlokom
S így kergettem az Istent, aki hátrált
S a jövendőt, amely az otthonom
A hegytetőkön órákig pihentem
S megbámultam az izzadt kőtörő t
De a dómok mellett fütyülve mentem
S kinevettem a cifra püspököt:
S ezért csak csók és korbács hullott árva
Testemre, mely oly egyformán feküdt
Csipkés párnák között és utcasárban
Megáldva és leköpve mindenütt
S bár nincs borom, hazám, se feleségem
És lábaim között a szél fütyül:
Lesz még pénzem és biztosan remélem
Hogy egy nap nékem minden sikerül
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek
A palotákat megint otthagyom
Hasamért kánkánt járnak már a férgek
És valahol az őszi avaron
Egy vén tövisbokor aljában, melyre
Csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
Maradok egyszer, Francois Villon, fekve
Megáldva és leköpve mindenütt