Mikor a vadállat az áldozatára ront,
Mikor a bakancsok alatt recsegve törik a csont,
Mikor az őrület a tetőfokára hág,
Mikor a fájdalom a lelkem mélyében rág.
Mikor a gyűlölet azt üvölti, hogy fél,
Mikor a szörnyeteg annak is örül, hogy él,
Mikor az értelem már tényleg semmit nem ér,
Mikor a tisztesség tizenkilencre lapot kér.
Mikor a gyalázat ünnepli önmagát,
Mikor az alázat kéri a legjavát,
Mikor az önérzet hallgat akár a sír,
Én nem csodálom, hogy a magyar ember örömében is sír.
Értettem s féltettem mindent, ami van,
De néztem és éreztem, vagyunk még annyian,
Akik azt látják s gondolják úgy, ahogy én,
Ha sorba kell állnunk, hát álljunk az elején.