Hívj halottkémet vagy papot!
Nem éri már meg a holnapot,
Az értelem és érzelem kora,
A sors újabb furcsa fintora.
Hogy a közöny hűsítő bora,
Csak a hanyatlásunk mámora,
Minden érzéket letompít,
Bárki, bármit bárhogy ordít.
A szemfedőt önként viselve,
Vaksötétségben az elme,
A megfékezetlen tüzeknek,
A lángjai gyorsan üzennek.
Szomorú és igaz. A józanodás kemény,
De mindig lesz vigasz, ha az emberség erény.
Álom az álomban, amit célként kitűztem.
És abban élek, mióta a kételyt elűztem.
Innen felébredni, már nincs többé hova,
Óvatos lettem csupán, és nem tétova.
Érzem végre hol van a helyem,
Nem nyomják le a vízbe a fejem,
Annyit kérek, amennyit adok,
Ha békén hagysz, én nem támadok.
Szó, nélkül én már nem hagyom,
Azt, amit átfut rengeteg agyon,
Sokkal szebb és jobb hely lehet,
A Földünk, amiért bárki tehet.