A mulandóság egy pimasz gyermek, belém költözik minden reggel,
Kucorog a percek súlyán, hamuból gyúrja az évek hosszát,
Minden napnak küszöbére egy másikat hoz, nevetéshez.
A mulandóság a kabátgombom, elfelejtem, hogy mindig hordom.
Vele utazik a fény,
Meg a rózsa, bogáncs,
Vele utazik a nyár,
Vele utazik az égen
A köd színű táj, meg a pincebogár.
Néhanap eltéved, egy fűszálon lóg,
Este felé meg kikönyököl egy barna zakón.
Vele utazik a csönd,
Meg az ereszen a sár,
Vele utazik a tánc, meg a régi szobám.
Vele utazik egy jókedvű, aprócska vágy,
Hogy egyszer majd megfordul valaki után.
A mulandóság egy úriember, pontosan jön, mindig kedves,
Sétáinkon elmeséli, hogy minden jó lesz, nem kell félni.
Ha meg sem mozdulsz, a szemeidben elrejtőzik, míg számolsz éppen.
A mulandóság egy okos állat, ha elkergeted is, megy utánad.