Habzsolva faltam az életet sok éven át,
Vedeltem, magam alatt vágtam a fát;
De lett pénzem, s mégsem kell már minden nő,
A fejem lágya, úgy tűnik, lassan benő.
És a jó ég megáld,
Megáld majd a jó ég,
És én jó útra térek,
Tudom, nem késő még!
Egy kocsmába tévedtem, mit ád az ég!
Mondtam, ha pénz kéne, az bizony nincsen elég.
A kocsmáros keze a pult alá nyúlt,
És én tudtam, hogy viccem hamvába hullt.
De a jó ég megáld,
Megáld majd a jó ég,
És én jó útra térek,
Tudom, nem késő még!
De Szent István vízjele elékerült,
S a kocsmáros dühe lassan elszenderült.
Ágyassal, érlelttel, borral kínált,
Tudtam, hogy viccöltél – gondolta át.
És a jó ég megáld,
Megáld majd a jó ég,
És én jó útra térek,
Tudom, nem késő még!
Két pofára faltam én az életet jó sok éven át,
Vedeltem, és magam alatt vágtam a fát;
De lett pénzem, s mégsem kell már minden nő,
A fejem lágya, ezek szerint, lassan benő.
És a jó ég megáld,
Megáld majd a jó ég,
És én jó útra térek,
Tudom, nem késő még!
De a jó ég megáld,
Megáld majd a jó ég,
És én jó útra térek,
Tudom, nem késő még!