Kék volt az égbolt, zöld volt a fű,
Ó a patak, az meg semmilyenszínű.
Mert az oly tiszta volt, mint a lelkem szerelme
A lány iránt, ki nem volt egyszerű.
Kinek jó volt, ha szenved, s ki sírt, hogyha kedves,
Ki szép volt, de szíve mélabús.
Kihez indultam éppen, hogy ó hátha vár rám,
S a tűzhelyén már süldögél a hús.
A házához értem, s az ajtón beléptem,
Mi tárva-nyitva ásított felém,
A kétely, hogy mást vár és mással van éppen,
Mardosóan hasított belém.
De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
A karjaimba ugrott, mint a nyúl.
Tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi:
Az érzelem ma végre lángra gyúl!