A tollam a lapon táncot jár,
Amiért írok most én, az a Szakítás!
Egyedül nehéz elviselni az elmúlást,
Lépj tovább, még akkor is, ha nagyon fáj.
Nézzél szembe az élettel,
Ne fojtsd a bánatotodat káprázó szerekbe.
Szép napok, szép szerelem percei,
Szép pillanatokat, nehogy elveszítsd.
Ne veszítsd el fejed, hiszen szíved ver,
Nem csak egy szerelem van az életben.
Szemedben a lány egy fényes gyöngyszem volt,
De nehogy megtévesszen, egy hamis csók!
Ő volt az első, de nem ő volt az utolsó,
Egy újabb szerelem egy határtalan érzést hoz.
Az idő, tudod mindent elrendez,
Ne sírj, van még remény a szívedben!
Refr.:
Remélem, a szívedig elértem,
A szakítás, tudod életed része!
Remélem, a szívedig elértem,
A szakítás, tudod életed része!
Oly sok szakítás, sok sírás,
Ú-ú-úgy fáj, már nem nem nem...
Nem, nem, nem álom már!
Volt sok szakítás, úgy forrong a nagyvilág!
Vissza gondolsz a lányra, a láng újra ég,
Feldobban a szív, úgy érzed, van még remény!
Csalódsz mert, szíve másért dobban fel,
Tárcsázod számát, a kagylót felveszed.
Bele szólsz: "Nélküled az élet rossz!",
Sóhajt egy lány, leteszi a telefont!
Búg a vonal, mégis bele szólsz,
Lehajtod fejed, szemeidből könny csorog!
Refr.:
A régi múlt, megtört engem is úgy,
De volt kéz, mi később értem nyúlt!
Én mondom, nem vagy egyedül,
Szerelmes lélek, ki menekül!
Hisz nem dől össze a nagyvilág,
Csak egy kicsit borúsabb lesz, nem vidám!
Szégyen lett, a lány élete,
Bárkinek oda adta magát, örülten!
De nem tudott tükörbe nézni, tudod te,
Nem voltam ott vele, a szíve nem felelt.
A tollam tintája, már vér vörös,
Az élet szinezte mesébe, nem az öröm!
Szemében az értelem, csillogás eltűnt,
Úgy éreztem a boldogság végleg megszűnt.
Nem adtam fel, mert ami engem nem emel,
Az nekem erőt ad, igaz hogy nyomot hagy!
Refr.:
Refr.: